Családterápiás sorozat, 28.

Iskolateremtő könyv, a családterápia klasszikus, felívelő korszakából. Szerzője is világhírű, amerikai-magyar, aki ezzel a kötettel nemcsak új gyakorlatot teremtett, hanem elméletet is, számos új fogalommal.

Mi az a láthatatlan lojalitás? A lojalitás – hűség. Sok éven át az emberpalánta gondviselőinek külső támogatása nélkül életképtelen. Mondhatjuk, hogy hűségbe születik, egy felfelé irányuló viszonyba, ahol sokkal többet kap, mint amit adhatna. Ez a „függőleges lojalitás” a növekedés során konfliktusba kerül az izmosodó kortársi elköteleződésekkel. Ami kialakul: ezerszer láthatatlanabb, ám milliószor erősebb a pókhálónál. Hazudhatunk függetlenséget, de valójában kapcsolataink közege – a kontextus – alapvetően befolyásolja döntéseinket, választásainkat, teljesítményünket. Ennek patológiájával foglalkozik a kontextuális családterápia.

Böszörményi-Nagy Iván ahhoz a kutatói generációhoz tartozik, amelyik a szkizofrénia okát kísérelte megtalálni a családi viszonyokban, a rendszerelmélet eszközével. Az nem sikerült, viszont – Columbushoz hasonlóan –fölfedeztek közben egy új világot, a család világát. A személyköziség számtalan addig ismeretlen fiókját tárták fel – és az egyik legkülönlegesebbet mind közül ez a kötet tárja az olvasó elé.

A szorongás, az erőszak félelme és az alapvető értékek kihívása korában élünk. Előítélet-hullámok veszélyeztetik a bizalmunkat egymásban, és a társadalom iránti lojalitásunkat is. A tévé és más médiák talán túlságosan is kihatnak a kortárs fiatal nemzedékekre. Már nem csak beszélnek a „generációs szakadékról”, és az ember eltöpreng, vajon a meghatározó családi tapasztalat már elavult és lényegtelen?

A családi kapcsolatok „erejét”, vagy a hatásukat az egyénekre rendkívül nehéz mérni. Ennek a könyvnek a szerzői abban bíznak, hogy a családok működésében bekövetkező változások nem szükségképpen változtatják meg a családi kapcsolatok befolyását a tagjaikra. Ezeket az erőket nem lehet úgy megfigyelni, mint a hatalmi játszmákat vagy a manipulatív taktikákat. A család iránti láthatatlan lojalitás paradox törvényeket követ. Így birtokolhat a mártír, aki nem engedi, hogy a többi családtagja „ledolgozza” a bűntudatát, sokkal erőteljesebb kontrollt, mint a hangos, követelőző zsarnok. Vagy, a látványosan lázadó vagy akár kriminális kamasz ténylegesen egy család leghívebb tagja lehet.

Megtanultuk, hogy a családi kötelékeket nem lehet megérteni az általános, közösségi és alkalmi kapcsolatok törvényei alapján. Egy kapcsolat jelentése a két szereplő (a buberi Te és Én) közötti szubjektív hatáson múlik. Az úgynevezett „meghittség”, amitől annyian tartanak, azokból az elköteleződésekből szövődik, amik a közös élet, közös munka során válnak nyilvánvalóvá, akár felismeri valaki ezeket, akár tagadja. Életünk bármilyen kapcsolatát be tudunk fejezni – kivéve azt, ami a szülőségen alapul; a valóságban nem tudjuk megválasztani sem a szüleinket, sem a gyerekeinket.

A terápia és bármilyen emberi kapcsolat lényege az elköteleződés és a bizalom képessége. Amikor egy kliens vagy páciens terapeutához fordul, ezt az értékes dolgot hozza be a rendelőbe. Egyre erősebb meggyőződésünk, hogy akár egy személlyel találkozik a terapeuta, akár a teljes családdal, képesnek kell lennie az elköteleződések és a kölcsönös bizalom megnyilvánulásainak felismerésére, máskülönben nem nyer rálátást a lojalitások rendszerébe.

Bármiféle terápiás kapcsolat próbára teszi a terapeuta bizalmi, illetve szakmai és személyes kapacitását. Végső során a pszichoterapeutának ötvöznie kell a szakmai ismereteit a saját családi kapcsolataiból nyert tudással. Ez különösen fontossá válik egy családterapeuta esetében, mert neki nem a páciensei szóbeli produktumaival kell foglalkoznia, hanem kapcsolati folyamatával.