Egy nagyon sötét, kívül-belül kivilágítatlan villamoson ülök, kint is sötét este van, sehol egy lámpa, se kint, se bent. Az orromig se látok. Egyedül ülök a villamoson. Egyszer csak mozgolódást hallok a hátam mögött, félek, hogy veszélyben vagyok. Előre tapogatózom a vezető mögötti ülésre, leülök, hátha ott biztonságosabb. A villamos robog tovább teljes sötétségben. Aztán beérünk a végállomásra, olyan, mintha a hűvösvölgyi végállomás volna. Lassan világosodik, és most látom, hogy rajtam kívül még voltak többen is a villamoson, fiatalok és öregek. Mindenki leszáll, én is, de nem tudom, hogyan találok haza. Ösztönösen elindulok egy irányba, de fogalmam sincs igazából, hogy merre kell mennem. (Egy daganatos beteg álma)

Az álom plasztikusan mutatja, hogy milyen esélyt kínál fel egy súlyos betegség. Szimbolikusan kifejezi, hogy a daganatos betegség lehet a tényleges végállomás, de esély van egy új elindulásra, a valódi „hazatalálásra”.

Mit is jelent hazatalálni? Vissza önmagunkhoz, életünk teljességéhez, önelfogadásunkhoz, megtartó súlypontunkhoz. Felismerjük-e az lehetőséget a ránk zúduló bajok, szenvedések közepette? Szembe tudunk-e nézni a sötétséggel? Van-e az ösztönös elinduláskor vezetőnk, aki tudja a helyes irányt? Rá tudjuk-e bízni magunkat? Könyvünk a gyakorló terapeuták esetbemutatásai és a tudomány eredményeit összegző írások segítségével válaszol a kérdésekre. (Zseni Annamária)