Mit ​is mondjak, hogy visszatetszést ne szüljön és nehogy a captatio malevolentiae szólama legyen – mivel is kezdjem kemény beszédemet. Ha azt mondanám – soha, pillanatra sem gondoltam erre, hogy ez is elkövetkezik és itt állhatok előttetek, soha nem fogalmaztam meg mondanivalóimat, éppen úgy hazudnék, mintha azt mondanám, valaha is járt eszemben egyébnek a reménye, mint hogy egyszer jön idő és én itt megállhatok előttetek és hosszú életemen át hogy egyéb is fogalmazódott bennem, mint éppen az, ami most in medias res következik. Az a közéleti férfiú vagy asszony, aki szívén viseli az ország gondját, a milliók jólétét, szellemi felemelkedését, és élete minden percét, egész energiáját ebbe öli bele – az a politikus kincset ér: aranyba kell foglalni. De az a közéleti ember vagy közélő asszony, aki folyton-folyvást, vitorlásával az irodalom és a közélet határmezsgyéjén lavíroz, cserélgeti hajójának felségjelvényét és lobogóját; az a politikus, aki mint közíró-publicista elcsáklyázza és más célokra használja az egyetemes irodalom hétezer éves tekintélyét – az nem az én emberem. Vajha ne áldoznátok minden figyelmeteket a publicisztika zsinatjára; és ha ti magatok már nem értek rá, hogy gyakoroljátok a magatokba szállást, a belehallgatást a belső csendbe, tekintsetek e palotás terem falain túlra s figyelmezzetek arra, aki az eleaták gyakorlata szerint él, fogadalmas szívvel esztendőket hallgat és kifigyeli az elemek üzenetét a tengermorajból, mert mivel neki pedig éppen ez a kenyere – a magába szállás, a belső csend szélhárfa-rezdülése.