„Molnár Sándor művészete a kortárs festőművészetben az egyik legfontosabb és legeredetibb az én értékrendemben. 1981-ben a Műcsarnoki tárlaton találkoztam először képeivel. Már akkor, 17 éves koromban olyan nagy hatással volt rám ez a találkozás, hogy meglátogattam őt a műtermében, és azóta is folyamatosan figyelemmel kísérem életműve alakulását. 1998-ban kiállítottam egy válogatást festményeiből a Műcsarnok félköríves apszisában, és gyűjtemé-nyemben is több műve szerepel.

Molnár Sándort az a látványvilág, az a különleges festőiség, melynek megteremtésére képes, a legjelentősebb festők közé emeli. Művészetének kvalitásáról biztosan állíthatom - 30 év óta járva a világot, összehasonlítva a külföldi és magyar kortárs művészetet -, hogy kevés világszínvonalú kortárs festőink egyike. Életművében, mint a nagy életművekben általában, következetesség, hitelesség és átgondoltság érződik. Azt, hogy milyen mélységű ez az átgondoltság, nem is tudtam addig, amíg ezt a kéziratot el nem olvastam. Közel áll hozzám ez a könyv, mert másoknak is megmutat egy számomra valóságos világot, amely létezik a képeken és a képeken túl - ha tetszik - a festőben vagy a festményt néző emberben, és ennek tükröződése, ereje hat a festészetben. Ez a „titkos" terület válik érthetővé, követhetővé, megérthetővé, megnyitottá Molnár Sándor könyvének mondatai, sorai által. Arról a világról beszél, amelyet én is ismerek, de ő más metaforákkal, hasonlatokkal, szavakkal idézi meg. A tudattalannak, a belső folyamatoknak az értelmezése a legfontosabb és a legizgalmasabb, ami egy művészetről szóló könyvben történhet, amiért is foglalkozom festményekkel, művészettel. Nagyon fontos könyv, sokaknak ajánlom.” (Kieselbach Tamás)

Molnár Sándor: A festészet tanítása című könyvéről (Lajta Gábor festőművész írása a könyv kapcsán)

(Elhangzott a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, 2008 április 2.-án, a könyv bemutatóján)

Molnár Sándor A festészet tanítása címen megjelent könyvének tartalma nem teljesen új mindenki számára, hiszen professzori munkásságának jegyzeteként már többé-kevésbé ismert volt, igaz, csak szűk tanítványi körben, részletekben, másolatokban, úgy, ahogy Hamvas Béla írásai terjedtek annak idején. Mégis meglepetés, örvendetes esemény viszontlátni a géppapírok szövegét egy ilyen tekintélyes könyvben, a nyomtatott betű és a tördelt szöveg megmásíthatatlanságával. A szerző kis ábrái, felragasztott illusztrációi is átkerültek a fatartalmú rajzpapírról törtfehér műnyomóra. Molnár Sándor oktatói módszeréről, 15 éves egyetemi praxisa alatt is és azóta is természetesen mindenkinek volt véleménye, jellemzően azonban félreértésektől terhesen. Egy éles egyéniség kihívja az éles reakciókat. Olyan vélemény is elhangzott, hogy a Magyar Képzőművészeti Egyetem az egyetlen hely a világon, ahol egyetemi tantárgyi rangra emelték az alkímiát. És ez még szellemes, jószándékú megjegyzésnek tekinthető. A félreértések közös vonása (akár elutasító, akár elfogadó) azonban az, hogy Molnár tanmenetét túlságosan speciálisnak, csak az ő életművére jellemzőnek tartják, vagyis nem feltétlenül követhető példának. Lehet, hogy ennek prózai okai vannak: Molnár Sándor tanítványainak „molnáros" képeit hívják tanúságul. Ezt az érvet sohase értettem, hiszen mindenki természetesnek tartotta, vagy legalábbis megértette, ha Bernáth tanítványai bernáthosan, Sváby tanítványai svábysan, Gerzson tanítványai gerzsonosan festettek, és ez így volt még régebben is és még később is. Az már sokkal kevésbé tűnt fel a bírálóknak, hogy Molnár tanítványai egymástól mégis világosan megkülönböztethetők. Közbe vetném: ki róná fel Van Dycknek, hogy festészete „egy az egyben" Rubenséből nőtt ki? És valahogy mégis egyéni lett, nem is akármilyen. De térjünk vissza Molnár könyvéhez. Írói stílusa annyira szokatlan, olyannyira kizárónak tűnhet a mindent megengedőnek és mindent relativizálhatónak tartó politikailag korrekt világban, hogy pusztán ez a kategorikus stílus emelhet kerítést azok elé, akik nem néznek be a lécek között. Pedig éppen az ellenkezőjéről van szó: Molnár éppenhogy nem valami kizárólagosat, nem egyvalamit tanít, nem valami különöset, „egyénit", „csak az övét", hanem mindent. Márpedig hogyan lehetne szűken személyre szabott az olyan tanítás, amely semmit sem akar kihagyni? Ahogy írja: „Egyetlen fűszál sem maradhat ki." A mindenről szólás nem mond ellent annak, hogy Molnár másik kulcsszava az Egység. Minden dolgok egysége. Egység csak akkor jöhet létre, ha van minden is. Ha csak ez-az van, ha csak részproblémák, stílusok, izmusok, féligazságok, korszerűségfragmentumok, a választás látszatszabadsága - ha nincs szó mindenről, akkor az Egyről sem lehet szó. No és a „Festőjóga"? - Molnár Sándor saját bevallása szerint is életének legfontosabb felismerése? A Festőjóga vajon nem kizárólag Molnárra szabott személyes találmány? Nem. Ahogy a jóga sem egyéni - a jóga szó jelentése: egyesülés -, hanem bárkinek az útja lehet, aki aláveti magát ennek az útnak, aki - s ez a jóga szó másik jelentése - igába hajtja elméjének csapongását és változásait. Molnár nagy tette, hogy hihetetlenül fáradságos munkával sorra vette a művészetet irányító absztrakt centrumokat, a festői nyelvet alkotó elemeket és magukat a nyelvi formákat, s festészeti példákon keresztül élővé, megérthetővé tette, s egyúttal bebizonyította, hogy a művészek akarva-akaratlan ezeket a kifejezésmódokat alkalmazták mindig is műveikben. Erejüktől, képességeiktől, s hajlamaiktól függően a festőjóga lépcsőfokait másszák meg. Molnár Sándor valóban teljesen egyéni tette az, hogy a saját művészetében páratlan szívóssággal, hét éves periódusokra bontva az összes fokot végigjárta. Molnár maga soha nem követelte meg, hogy mindenki pontosan ugyanúgy járja be az utat mint ő. A hegyre több út vezet fel, az utakon többféle akadály állhat elő, de mindegyik megegyezik a célban és az emelkedés szükségszerűségében. Tény, hogy a Festőjógához hasonló, semmit sem kizáró, teljességre törekvő, piramisszerű építmény a művészet történetében még nem született. Sem elméletben, sem gyakorlatban. Ez valóban Molnár Sándor egyéni és rendkívüli tette. Viszont - minden látszat ellenére - követhető. Nem mondja, hogy mindenkinek követni kell, azt viszont igen, hogy mostantól erről mindenki tudhat. S ahogy a jogi nyelv mondja, a törvény nem tudása a felelősség alól nem mentesít. Ez a tanítás azonban nagyon magas mércét helyez a művészet gyakorlói elé. Ám amennyire a tanítás gazdag, magas igényű és szigorú, annyira egyszerű és szerény is, mégpedig azért, mert nem az egó hízlalására, a feltűnés, a furcsaság, az érdekesség kergetésére ösztönöz, hanem ellenkezőleg: az egó lebontására, a belső centrum megtalálására, arrafelé irányít, ahonnan nézve a dolgok már maguktól elrendeződnek. Az Egység tanítása tehát eleve kizárja, hogy Molnár Sándor „magánmitológiájáról" lenne szó. Szögezzük le: könyvében semmi olyan nincs, ami ne lenne meg a művészetben. Viszont: minden benne van, ami a művészetben megtalálható. A rajz, a forma, a szín, az arány és a többi művészeti kérdés egytől egyig, lebontva és részletezve addig, ameddig a festő-mester lehetőségei engedték. A huszadik században a művész-professzorok közül Klee, Itten, Kandinszkij, Albers és Hans Hofmann vállalkoztak komolyan vehető művészet-elméletírásra, de talán a modernség követelményei miatt egyikük sem kívánt mindennel foglalkozni, egyikük sem merült a tradíció mélyébe úgy, ahogy ezt most Molnár Sándor elméleti írásaiban tapasztaljuk. Ebből a szempontból Molnár valóban Hamvas Béla tanítványa, de festő-tanítványa, olyan aki ecsettel a kezében realizálja a gondolatait. Ezáltal túl is lép a verbális elméleten. És megengedi a bővítést, a példák gyarapítását; olyan zsákot készít, amelybe lehet még pakolni, de elvenni belőle aligha érdemes. Ebben a zsákban Molnár páratlan szöveggyűjteményt is elhelyezett, az egyes fejezetek végén felsorolt szakirodalommal, amelyekből bőven idéz. Persze a szerző nyilván a filológus olvasók réme, mert nem jelöli meg a szöveg közti idézetek forrásait, ami pedig kötelező „szokás" lenne - ám kizárólag a tudományos világban. Molnár ezzel szemben úgy tanít, ahogy egy jóga mester vagy egy szufi mester - tudja, hogy a tanítás lényege nem a verbalizálható tudás felhalmozása, hanem az elsajátítás, a belsővé tétel. Feltűnhet, hogy Molnár Sándor könyvében sok az ismétlés. Ez az ismétlő nyelv olyan, mint a csak szóban tanító mesterek nyelvezete, akik azért ismételték meg mondandójukat, hogy a tanítvány megjegyezhesse. Ám az ismétlés során kissé mindig módosul a mondandó. Mindig kicsit feljebb srófolja a közlés kanócát, hogy a lángja jobban beleégjen a hallgató - itt az olvasó - emlékezetébe. És még így is meglehet, hogy évek kellenek egy-egy fogalom megértéséhez. A saját tapasztalatomból mondhatom, hogy noha Molnár már legelső találkozásunkkor felvázolta tanításának lényegét, akkor csak a szavakat értettem meg, a tartalom bensővé tételéhez 20 év kellett. S még így sem lehetek biztos benne. Remélem, vannak nálam gyorsabb felfogásúak is. Megtanulni a szavakat, fogalmakat persze könnyű, ahogy a taj-csi mozdulatait is meg lehet tanulni, de valódi elsajátításukhoz évtizedek kellenek. Molnár Sándor egyetemi oktatói praxisából egyvalami mégis kétségkívül hiányzott (bár az ő nézőpontjából ez sem hiány), valami, amit sokan mások viszont tanítottak-tanítanak. Molnár nem tanította meg az érvényesülés technikáit. Ezt is sokszor felrótták neki. De ha elolvassuk könyvében a küldetéses és küldetés nélküli emberről szóló fejezetet, kiderül, hogy miért nem foglalkozott a siker természetrajzával. Azért, mert számára a művészet nem erről szól. És egyetlen valódi küldetéses művész számára sem erről szól. A művészet áldozathozatal, igaz, hogy ezt a kortársak közül egyedül Tarkovszkij és esetleg Thomas Bernhard értették meg. Molnárnak felrótták, hogy magára hagyja a tanítványait, nem készíti fel őket az élet útvesztőire. Csakhogy a küldetéses művész-lét lényege a magány. S lehet-e magára hagyni azt, aki eleve magányos akar lenni? Molnár Sándor könyve elsősorban a tanítványokhoz szól, tanítvány viszont mindenki lehet, bármilyen életkorban, bármilyen fokon, de csak akkor, ha képes tanítvánnyá válni. S ha már gyakorló festő, akkor is mindig van hová tovább emelkednie. Nincs megállás. Nincs lezárt ember, lezárt stílus, lezárt tudatállapot. Molnár tanulmányaiból kiderül, hogy a művészet elsősorban szellemi út, a megvalósításhoz szükséges tárgyi feltételekkel, a festészet mesterségének ismeretével. De az is kitűnik, hogy a mester a szellemi utat helyezi előbbre, tehát nem a szellem van a művészetért, hanem a művészet a szellemért. "A festészet tanítása" tulajdonképpen a tudat szintjének állandó emelését jelenti. Van egy pont, amelyen Molnár alapvetően eltér a nyugati elméletíró festők, Kandinszkij, Klee, Kepes és mások szemléletétől. Ez a pont a helyi karakter vizsgálata. Hamvas Béla főként irodalomközpontú Öt géniuszának képzőművészeti gondolati párja ez a fejezet. De ez sem Molnár rögeszméje, éppen ellenkezőleg: azt vizsgálja, hogy mi az, ami ebben a térségben közös, s még csak nem is kizárólag a magyar sajátosságokról beszél, hanem arról, hogy ebben az egész közép-európai térségben milyen a művészetre ható szellemiség. Roppant jelentőségű ez a fejezet. Ahogy elképzelem Molnár Sándor könyvének fogadtatását, szinte hallom a vitatkozók hangját, érveit. Hadd hivatkozzak most a saját tapasztalataimra: mint mondtam, sok-sok éve ismerem Molnár Sándort és sajátos baráti-tanítványi a kapcsolatom vele. Amire rájöttem, személyes tapasztalat: mindenki csak azon a fokon ért meg valamit, ahol már ő is áll, legfeljebb egy kicsit tovább lendülhet, egy kicsit kezd megsejteni valamit a következő lépésről. De mivel nem lát túl messzire, vitatkozik. Természetesen megvan a saját véleménye, hiszen már tud valamit. Biztos van olyasmi is, amiről azt hiszi, ő tudja jobban. Én is sokat vitatkoztam Molnár Sándorral, főleg eleinte. Hogy erről elég sikeresen leszoktam, az nem valamiféle belenyugvást, ráhagyást jelent, így gondolná az önérzetes egójú európai korszerű ember -, hanem egyszerűen rájöttem, hogy tanulni így nem lehet. Ha valaki elmegy harcművészetet tanulni egy edzőterembe, és az ott oktató feketeöves mesternek már az elején meg akarja magyarázni, hogy az a rúgás vagy ütés, amit a mester tanít, miért nem jó, és ő tud egy jobbat, akkor ezt a tanítványt jobb esetben udvariasan eltanácsolják, rosszabb esetben egy „nem megfelelő" ütés vagy rúgás révén szerez egy életre szóló tapasztalatot arról, hogy ki is ott a mester. Tanulni egyébként sem úgy lehet, se festészetet, se harcművészetet, hogy az ember észérvekkel vitatkozik. Tanulni úgy lehet, hogy a gyakorlatban megpróbálja realizálni azt, amit a mester tanít. És figyeli az eredményt. Ezért pusztán elméletben a művészetet „megtanulni" soha nem lehet. A festészet tanítása mindemellett művészettörténetként is olvasható. Molnár úgy ír tömör és mégis megvilágosító erejű jelzőkkel, jellemzésekkel művészekről, művekről, ahogy csak festő írhat, aki belülről ismeri mindazt, amiről ír. Persze Molnár művészettörténeti meglátásai a stíluskategóriákon nevelkedett olvasók számára önkényesnek, szeszélyesnek, és szokatlannak tűnhetnek, holott élesek, találóak - olykor megsemmisítően találóak -, mert mindig mindent az Egység szempontjából vizsgál, és ezt az egy pontra függesztett kihegyezett figyelmet semmi sem téveszti meg. Ezért ha Molnár kérlelhetetlennek tűnik, annak a Valóságra függesztett tekintetén kívül semmi más egyéni oka nincs. Más kérdés, hogy a mester emberi habitusát sokszor tévesen azonosítják szellemi beállítottságával. Ez a könyv tulajdonképpen titkos tanítás, amelyet most mindenki megismerhet. Akkor miért titkos? Mert eddig csak kézen-közön terjedt. S azért is titkos, mert az elfelejtett tradícióból egy festő különleges intuíciójával és egész életének tapasztalataival szűrte ki a legfontosabb ismereteket. Kihez szól? Mindenkihez - s mégis csak kevesekhez. Miért? Mert az út, amelyet mutat, embertelenül fáradságos. Kinek van erre ideje és energiája? Kinek van ehhez kedve, ha a szerző a könyv végén leszögezi, hogy a művész munkája kudarcra ítéltetett? A művészet csalóka rögeszme, káprázat, mégha az igazságot keresi is. Ezen az úton csak az induljon el, aki vállalja a megsemmisülést, azt, hogy élete és művészete feloldódik a megsemmisülésben. Hogy mindennek ellenére miért indulhat el mégis valaki, azzal kapcsolatban a Mount Everest első meghódítójának, Edmund Hillarynak válasza jut eszembe, amikor arról kérdezték, hogy miért akarja megmászni a Himaláját. „Azért, mert ott van." - hangzott annak idején a felelet. Molnár Sándor könyve súlyos kézikönyv a hegymászásról és a Hegyről.

(Elhangzott a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, 2008 április 2.-án, a könyv bemutatóján)