Ez az idézet abból a levélből származik, amelyet Lilla írt nekem a könyv külső borítójának szövege kapcsán. Fogalmazhatnék én is hasonló egyszerűséggel, és mondhatnám sommásan: a tehetség keresi a maga útját. De mert az ilyen megállapítások úgy csúsznak a közhelyek pocsolyájába, mint eső áztatta töltésről a kimosott földgöröngyök, megfordítom a mondatot, és azt tanácsolom, haladjunk egy darabig azon az úton, amelyet egy olyan fiatal lány mutat nekünk, aki kíváncsi szenvedéllyel éli át a legmélyebb érzelmeket. Zavarba ejtő, erőteljes hasonlatai, meghökkentő asszociációi, szokatlan mondatfűzései egymáshoz és önmagunkhoz való viszonyunk bonyolult, ellentmondásos és kiszámíthatatlan voltát tükrözik. A rádöbbenés, a felismerés nyugtalanságot kelthet bennünk, hiszen újra kell gondolnunk belső rendünket. „Nem tud kenyeret vágni" – írja „önironikusan". De mi az önirónia ebben a bemutatkozó mondatban? A önminősítés, az önmegfogalmazás? Nem: a dolog bája, hogy kötetnyi kenyérszeletet tálal az asztalunkra, friss, egyedi ízesítésű, igazi éhségoltó üzenetekkel. Az önirónia addig maradjon a szerző joga, amíg talál olyan olvasót, aki utánagondol a miértnek. (Táncos László)