Ez az úttörő, részletes tanulmány egy olyan sajátos hipnotikus technikáról szól, amelyet személyesen ismerek (eltekintve a verbális szuggesztióval történő tünet-eltüntetést). Mint ilyen, jelentős hozzájárulás a hipnózis területéhez.

Az első közlés a hipnotikus időtorzításról 1948-ban jelent meg. Ebben és a rákövetkező öt további tanulmányában dr. L. F. Cooper nagyon konkrétan bizonyította: jelentős különbség van a becsült (látszólagos) és az objektív (órával ellenőrzött) időtartam között. Közismert, hogy ez önmagában nem ritka jelenség. Előfordulhat erősen feszült helyzetekben (mint például egy heves ütközet), álmodáskor, bizonyos gyógyszerek (például meszkalin) hatása alatt. Dr. Cooper azonban kifejezetten az idő szubjektív lassulására szorítkozott, meghatározott hipnotikus technikákkal előidézett állapotokban.

Coopernek ezt a korai kutatását sok kritika érte. Többek között például az, hogy egy összetett pszichés folyamatot szemantikai (jelentéstani) módon próbál megmagyarázni; azután szemére vetették, hogy pszichológiai felfogása rendkívül naiv, és hogy amit ő a tanulás facilitálásának (olykor tanulási hatékonyságnak) hisz, azt nem az időtorzításban bennfoglalt tényezők okozzák (már csak azért sem, mert ezeket a tényezőket még senki sem írta le pontosan).

Kritikák ide vagy oda, hamarosan nyilvánvaló lett, hogy a tanulási hatékonyság egész problémája – és mögöttes tényezői – kerülnek itt az érdeklődés homlokterébe. Cooper fogalmazta meg, milyen körülményeket kell tekintetbe venni bármilyen, a tanulás folyamatáról végzett további kísérletes vizsgálatban. Ez jelentős, lényegi hozzájárulása, és elsődleges fontosságú. A kísérletei óta nem vitatható, hogy az időérzékelés megváltoztatásával elérhető a mentális aktivitás felgyorsítása. Ezt a helyzetet lehet tovább vizsgálni különféle filozófiai, pszichológiai és pszichiátriai nézőpontból. Mindenképpen el kell ismernünk azt a termékeny szorgalmat, amivel az utóbbi hat évtizedben Cooper kutatta és fejlesztette ezt a koncepciót.

A hipnotikus időtorzítás egyfajta manipuláció az idővel. Terápiás lehetőségeit Erickson egy Cooperrel közös tanulmányban írta le, már 1950-ben; a jelen tanulmány második részében ezt tovább részletezi és jelentős szemléltető esetanyaggal is illusztrálja. Hangsúlyozza, hogy ezt a nagyon speciális hipnotikus technikát a terapeuta adjuvánsként alkalmazhatja a páciense gyors és hatékony segítésére.

Ez természetesen azt jelenti, hogy a páciens élményhátterét – képességeit, viselkedését, gondolkodását és érzelmeit – folyamatosan tekintetbe kell venni. Vagyis a belső személyes, a személyközi és a tárgykapcsolatok élesen fókuszba kerülnek. Erősen kiemelkedik a terapeuta találékonyságának (problémamegoldó képességének) a szerepe – ezt a későbbi esetismertetések jól illusztrálják.

Eddigi kutatásai Ericksont a hipnotikus technikákkal a világ élvonalába pozícionálják. Számtalan hipnotikus beavatkozást tervezett, alkalmazott és értékelt ki – eredményeiről rendszeresen beszámolt. Sokkal többet értettünk meg az emberi viselkedés motivációs alapjairól az ő és munkatársai kísérletes pszichológiai és klinikai-terápiás munkássága nyomán a kristálygömbbe nézésről, az automatikus írásról, a párhuzamos kísérletes neurózis indukciójáról stb. Munkálkodása az időtorzítással (és jelen munkája is, benne az esettanulmányokkal) kivételes fontosságú.

Összefoglalva: ennek a tanulmánynak az első részében az időtorzításnak azt a nagyon speciális értelmezését tárgyalja a szerző, amit valaha Cooper állított fel. Megfogalmazza azokat a feltételeket, amiket számításba lehet, sőt talán kell is venni a tanulási folyamat kísérletes kutatásában. Emellett Erickson vizsgálja, alaposan megtárgyalja és illusztrálja is mindazon klinikai jelenségeket, amik terápiás jelentőséggel bírhatnak. Mindannyian, akik ezen a területen dolgozunk, hálásak lehetünk ezért a közleményért.